Az angol szerzőpáros művét  - az Európai Unió országainak szociális szolgáltatásairól, szociális gondozási gyakorlatáról - hiánypótlónak tekinthetjük a szociálpolitikai szakirodalomban, hiszen átfogó képet nyújt a szociális gondozás gyakorlatáról a tagországokban, ezen kívül azonban a témához kapcsolódó elméleti kérdéseket is kimerítően tárgyalja. A szerzők egyetértenek az Európai Bizottság korábbi elnökének, J. Delors-nak a "szociális Európá"-ról alkotott véleményével, amely szerint mind a tagállamok, mind az EU munkájában nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a szociális gondozás témakörére is, megismerve az egyes tagállamok gyakorlata közötti hasonlóságokat és különbségeket, hiszen ezek a szolgáltatások nagyban érintik az EU-polgárok hétköznapjait.

Bevezetőjében a szerkesztő, B. Munday rámutat arra, hogy a szociális gondozás területén is végbemegy bizonyos fokú harmonizálódás az EU-tagállamok között, az egyes tagállamok gyakorlata közötti különbségek és azok okainak feltárása azonban csak a közelmúltban kezdődött. A mű nagy előnye, hogy a tagállami gyakorlatot nemcsak esetleírásokon keresztül mutatja be, de megpróbálja komparatív szemléletben tárgyalni a témát. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy a konkrét tagállami példák általában csak a 12-ekre vonatkoznak, a 3 legutóbb csatlakozott tagállamot (Ausztriát, Svédországot és Finnországot) csak néhány speciális esetben említik a szerzők, holott éppen a skandináv országok igen jellegzetes jóléti rendszerrel rendelkeznek, esetük talán több figyelmet érdemelt volna.

A szerző kitér bizonyos definíciós problémákra, amelyek összehasonlító tanulmányok esetében a szociális szolgáltatások témakörében felmerülhetnek: a "szociális szolgáltatások" és a "szociális gondozás" nehezen megkülönböztethető fogalmak, az előbbi az állami, non-profit, vagy profitorientált ügynökségek által nyújtott szolgáltatásokra vonatkozik, míg az utóbbi gyakran a családtagok, barátok, szomszédok nyújtotta informális segítséget is magában foglalja. Az Európai Unióban egy ország teljes szociális gondoskodó rendszerét a "szociális védelem" kategóriája jelöli, amely mind pénzbeni, mind természetbeni szolgáltatásokat is magában foglal, míg a kimondottan szükséglet-alapú pénzbeni támogatásokat "szociális támogatás"-nak nevezik.

Alapvetően összehasonlító jellegű műről lévén szó, a szerző ezután megkíséreli az EU-tagállamok szociális gondozó rendszereit tipizálni, vagyis bizonyos csoportképző ismérvek alapján az országokat kategorizálni. Rámutat, hogy ez a definíciós problémákból, illetve a jól használható komparatív adatok hiányából adódóan nehezebb, mint a szociálpolitika más ágainak esetében. A szerző két modellt vizsgál meg, amelyek általánosságban a nyugat-európai országok szociálpolitikai rendszereit kategorizálják (Abrahamson; 1992, ill. Kahn and Kammerman; 1976). Az első munka, amely az Esping-Andersen-féle modell változata, az országok négy csoportját különbözteti meg: latin modell (dél-európai országok), korporatista (közép-európai államok), reziduális vagy liberális (angolszász országok) és szociáldemokrata (skandináv államok). Szellemes a 15. oldalon található ábra, amely a piac - állam - civil társadalom háromszög végpontjait egy olyan koordinátarendszerben ábrázolja, amelynek tengelyei az észak-dél, kelet-nyugat tengelyek, illetve Nyugat-Európának azokon a részein található ország-csoportok. Így nyugaton főként a piac, északon a piac és az állam, keleten az állam, míg délen a civil társadalom dominanciája jellemzi a jóléti rendszert. Mindez a szociális gondozás intézményrendszerére is használható tipológia.

Kahn és Kamerman idézett komparatív elemzése azt boncolgatja, hogy a gazdagabb országok többet költenek-e szociális szolgáltatásokra. Ehhez előbb az országok "gazdagságát" mérik különböző gazdasági, foglalkoztatottságra és életszínvonalra vonatkozó mutatókkal, majd olyan mikro-szintű mutatókat keresnek, amelyekben különbözik az adott országok szociális szolgáltató rendszere (pl. önálló vagy járulékos, átfogó, vagy életkor szerint differenciált, stb. szolgáltatások). Az említett adatproblémákból adódóan a szociális gondozási szolgáltatások esetében kevésbé állapítható meg a feltételezett konvergencia az ország és szociális rendszerének fejlettsége között, mint a társadalom-biztosítási kiadások esetében. A második fejezet további részében az akkori 12 EU-ország szociális gondozási rendszerének fő jellemzőit ismerteti a szerző, hangsúlyozva, hogy rendszereik csak az országok politikai, társadalmi struktúrájukba ágyazottan értelmezhetőek, ami tovább nehezíti az összehasonlítást. Az igen különböző rendszerek között mégis határozott konvergencia figyelhető meg az utóbbi évtizedekben: a demográfiai változásokból adódóan növekvő szükségletek és az egyre szűkösebb erőforrások miatt e területen egyre fontosabb szerep hárul a helyi önkormányzatokra és a civil társadalomra, amely végső soron a "jóléti pluralizmus" erősödését jelenti.

A következő fejezet az Európai Unió szerepét vizsgálja a szociális gondozás területén. Általában a szociálpolitikáról elmondható, hogy megvalósul bizonyos spontán konvergencia a tagországok rendszerei között, a Brüsszelből irányított harmonizációs tevékenység azonban korlátolt, közös szociálpolitika kialakítására nem törekszenek. A szociális területtel foglalkozó három legfontosabb dokumentum az Európai Szociális Charta, a Maastrichti Szerződés és a Fehér Könyv az Európai Szociálpolitikáról. Az első kettő főként a foglalkoztatás szociális vonatkozásaival foglalkozik, csak az utolsó terjed ki érdemben a családi életre, az idősekre, fogyatékkal élőkre, vagyis azokra a csoportokra, amelyeket a szociális gondozás leginkább érint. Maga az egységes európai piac azonban - a személyek és szolgáltatások szabad áramlása révén - sok lehetőséget teremt a szociális gondozás területén érintett szervezeteknek, hogy tapasztalatokat szerezzenek egymás gyakorlatáról.

Vázlatos áttekintését találjuk még e fejezetben azoknak a közösségi programoknak, kezdeményezéseknek, amelyek érinthetik a szociális gondozás célcsoportjait. Ezek többsége a munkanélküliség elleni küzdelem és a nemek közti egyenlőség megvalósítását célozza, növekszik azonban az idősek, fogyatékkal élők, általában a szociális kirekesztés által fenyegetettek helyzetén javítani kívánó programok száma is.

A negyedik fejezet "a jólét vegyes gazdaságának" témakörét boncolgatja, vagyis közgazdasági szempontból vizsgálja, miért halad az igen különböző jóléti rendszerrel rendelkező nyugat-európai országok mindegyike olyan berendezkedés felé, ahol az állam egyre inkább a szolgáltatások "megrendelőjeként" lép fel (a szubszidiaritás elvével összhangban azt is helyi szintre utalva), az effektív szolgáltatás-nyújtást pedig a másik két szektor végzi. Ennek mértéke természetesen országonként igen eltérő lehet, ahogy arra - az egyes országok helyzetének áttekintésével - a szerző rámutat. Ugyanakkor kitér arra az ellentmondásra is, hogy források hiányában az állam a szociális gondozást az informális csoportokra, családra, rokonokra szeretné átruházni, ami alatt általában a női családtagokat kell érteni, akik viszont a női munkavállalás terjedése miatt egyre kevésbé képesek ezt a feladatot ellátni.

A fennmaradó fejezetek a szociális gondozás 1-1 célcsoportjára (a gyermekekre és családokra, fogyatékkal élő személyekre és az idősekre) vonatkozó tagországi gyakorlatot hasonlítják össze.

A családokra és gyermekekre vonatkozó, igen sokrétű szociális gondozó szolgáltatások közül csak néhányra összpontosít a szerző, miután áttekinti az Európai Unió családokat érintő joganyagát, valamint a velük kapcsolatos kezdeményezéseket, programokat. A fiatal, kisgyermekes családokkal kapcsolatban a védőnői hálózat különböző mintáit említi. A gyermekek elleni (családon belüli) erőszakkal szemben az országok többsége először jogilag lép fel, terjed azonban az a szemlélet, amely szerint a családoknak inkább segítségre, mint büntetésre van szükségük ilyen esetben. A családok segítése a közösségen belül egyre nagyobb szerephez jut minden országban, ennek eszközeit, a családsegítő központok tagországi formáit is bemutatja egy alfejezet. A veszélyeztetett családok gyermekeinek elhelyezésével kapcsolatban minden országban megfigyelhető az a trend, hogy a gyermekeket kevésbé emelik ki a családból (sokszor indokolatlanul), inkább az egész családnak próbálnak segítséget nyújtani. A lakóotthonok mérete mindenhol csökken, a hivatásos nevelőszülőket is egyre inkább átmenetinek tekintik, ahonnan a gyermeket lehetőleg vissza kell helyezni saját családjába. Ugyanakkor az örökbefogadás feltételeit néhány helyen liberalizálják. A gyermekek napközi gondozásának területén szintén nagy különbségeket találunk az egyes tagországokban. Általában elmondható, hogy főként a 3 éves kor alatti gyermekek intézményi elhelyezésének lehetőségei korlátozottak - főként a dél-európai és angolszász országokban -, ami a hazánkénál általában sokkal fejletlenebb gyermekgondozási szabadságok miatt nagy terhet ró a családokra. A felsorolt szolgáltatásokra általában igaz, hogy a források szűkössége miatt a prevenció általában nincs a prioritások között.

A fogyatékkal élő személyekkel foglalkozó fejezet jó áttekintését adja a téma történeti fejlődésének (már nem páciensnek tekintik őket, hanem a környezetet próbálják az ő igényeikhez igazítani, miközben aktívan részt vehetnek sorsuk irányításában). A jelenlegi trendek nagyban hasonlítanak az egyes tagországokban (intézménytelenítés, környezettel való mind nagyobb fokú kapcsolat, egymást kiegészítő szolgáltatások és ezek decentralizációja, stb.). A fogyatékkal élőkkel kapcsolatos szolgáltatásoknak életük minden területét át kell fogniuk, ám ezek általában még mindig hiányosak és esetiek. A lakhatás esetében az intézményi elhelyezést mindenhol a legrosszabb lehetőségnek tekintik, terjed az otthoni gondozás. Az államok mindenhol megpróbálnak munkaalkalmakat, szakképzést biztosítani ezeknek az embereknek, ezek különböző formáit is áttekinti a fejezet. Az oktatás területén többféle megközelítés terjedt el a tagországokban: Franciaországban például ma is elkülönített oktatás folyik, az integrált oktatás mégis jobban szolgálja az esélyegyenlőség elvét. Az Európai Unió a fogyatékkal élők esetében is a foglalkoztatottságra helyezi a hangsúlyt, ám még a munkaerőpiaci integrációjukkal kapcsolatos közösségi programok is igen kis költségvetésűek.

Egyetérthetünk azzal, hogy az idősekkel foglalkozó szociális gondozó szolgáltatásokra egyre nagyobb igény lesz ezen csoport (és köztük is a nagyon idősek, vagyis a szolgáltatásokat igénylők) növekvő létszáma miatt. A téma komplexitása miatt szerzője csupán az otthoni gondozást vizsgálja, ám az általános jellemzőket még ez esetben sem lehet meghatározni, mivel nemcsak az államok által erre fordított összegek, de maguk a szolgáltatások is teljesen eltérőek. Az egyes országok gyakorlatát nem lehet úgy kategorizálni, mint más szociális ágazatok esetében, mivel a hétköznapi élet komplexitása, a gyorsan változó igények (akár egy betegség vagy baleset miatt) valóban egyénekre szabott megoldásokat követelnek. Sajnos emiatt sokszor kicsi az összefüggés az idős ember valódi állapota, és aközött, hogy milyen gondozásban részesül. A szűkös emberi erőforrások miatt az idősekről való állami gondoskodás a skandináv államok kivételével mindenhol csak kiegészítheti az informális segítségnyújtást. Végül öt állam (Franciaország, Németország, Olaszország, Görögország és Svédország) gyakorlatának részletesebb ismertetésével bepillantást nyerhetünk az igen eltérő gyakorlatokba, és talán hazánk számára is megfontolásra érdemes megoldásokat találhatunk.

Az összegzésben két témára tér ki a szerkesztő: hangsúlyozza, hogy közös elem a tagországokban a -vegyes gazdaság- egyre nagyobb térhódítása a szociális gondozás területén, vagyis az állam a szolgáltatások nyújtását főként az informális szektorra, valamint a non-profit szférára, kisebb mértékben a vállalati szférára bízza. Egyes országokban (pl. Németország) történelmi okokból is következik, máshol a gazdasági realitások kényszerítik erre az államot. Félő persze, hogy az állam kivonulásával rájuk háruló feladattal a családok esetleg nem tudnak majd megbirkózni, míg a tehetősebb réteg extra szolgáltatásokat vásárolhat a piacon, ami növeli a társadalmi különbségeket.

Arról, hogy mi lesz, mi lehet az Európai Unió jövőbeni szerepe a szociális gondozásban, semmi biztosat nem mondhatunk. Kiemelendő azonban, hogy a könyv 1996-os megjelenése óta történt néhány fontos lépés az EU szociális dimenziójában. Itt leginkább az Amszterdami Szerződésre (1997) kell gondolni, amelybe új cikkelyként került be a diszkrimináció minden fajtája elleni küzdelem (13. cikkely), amely eddig csak a nemek közötti hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozott. A fogyatékkal élő emberek csoportjának nagy nyomásgyakorló szerepét mutatja, hogy 21. számú Nyilatkozatként bekerült a Szerződésbe a -közösségi politikák befolyásolásának- (mainstreaming) elve a fogyatékkal élők érdekében. A Szerződés szociálpolitikáról szóló részébe a következő területek kerültek újonnan be: a társadalmi kirekesztés elleni harc, a szegénység elleni küzdelem, valamint a fogyatékosok jogainak biztosítása.

Kérdéses persze, hogy ezek az elvek hogyan fognak megjelenni a másodlagos jogban, a hátrányos helyzetű csoportok problémái valóban előtérbe kerülnek-e a foglalkoztatáspolitikán kívüli aspektusokban is. Ez ugyanis a szociális gondozás témakörének hangsúlyosabbá válását is jelenthetné az EU-s dimenzióban, ami elengedhetetlen volna a "polgárok Európájának" megvalósításához.